A szekeresgazdák a török háborúktól a második világháborúig kitartottak őseik foglalkozása mellett. A krónikák szerint az uralkodó 1578-ban olyan rosszul fizette a zsoldosokat, hogy otthagyták a várat. A komáromi naszádosok és szekeresgazdák ingyen álltak a helyükre, mert családjukat védték: ezért a császár birtok nélküli, armális nemességgel jutalmazta őket.
    
Párizsba is eljutottak a szállítmányok
    
Köztük volt a Kecskés család őse, aki 1600-ban kapott nemességet. Leszármazottja, Kecskés László alapította a komáromi múzeumot, majd 1978-ban az ősi komáromi mesterségekről könyvet írt, amelyben külön fejezetet szentelt a szekeresgazdáknak.
    

A kiállításon díszesen megrajzolt családfák, valamint egykori nemesi oklevelek, illetve a nemesi címet megerősítő iratok igazolják a szekeresgazdák közel ötszáz évvel ezelőtti helytállását.
    

A törökök kiűzése után megindult az újjáépítés, az ehhez szükséges fa a Vág folyón érkezett Komáromba. A gazdák tutajvontatást is vállaltak, de fő tevékenységük a hajóvontatás és a fuvarozás volt. A hajókat a Duna melletti, gondozott vonttatóúton egészen Ulmig felhúzták lovaikkal.
    

A kiállításon Végh László héregi bognármester a különböző szekerekről készített makettjei idézik fel a speciális komáromi szállítójárműveket, például a nehéz, vasazott sóhordó vagy a vizaszállító szekeret. A kifogott vizákat feldarabolták, besózták és hordókban szállították, legtöbbször Bécsbe, de Párizsba is eljutottak az innen indult szállítmányok.
    
Festői díszruha
    
A tárlaton a hozzátartozóknak köszönhetően láthatjuk a gazdák díszruháját, illetve a viseletet ékesítő gombokat és menteláncokat.
    

"A szekeresgazdák díszruhája festői volt. Sötétkék posztóból készült nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állott. Külön tanulmányt lehetne írni a gazdák ruháinak ezüstgombjairól és menteláncairól. Ma még számos díszruha áll féltve őrzötten az idősebb emberek szekrényeiben. Ahol a ruha már nincs meg, a mentelánc is, a gombok is családi tulajdont képeznek, és apáról fiúra szállnak" - írta a viseletről Kecskés László a komáromi mesterségeket bemutató könyvében.
    

A kiállítás fényképen mutatja be a komáromi református templomot, amelynek építése a szekeresgazdák összefogásának erejét mutatja. Az 1785-ben kezdődött munkához rengeteg vörösfenyőre volt szükség. Mivel a közelben nem tudták beszerezni, Szerbiáig mentek a faanyagért. A kivétel nélkül református vallású gazdák 200 szekérből álló karavánnal szállították haza a szálfákat.
    

A gazdák a templom építéséhez ékszereiket is az egyházközségnek ajándékozták, ezért díszgombok és a menteláncok között nem található 1784 előtt készült darab. A kiállításon látható közösségi relikviáikat, a temetéseknél használt tárgyaikat a Rév-Komáromi Református Egyház bocsátotta a múzeum rendelkezésére.
    

"A gazdák hagyománytiszteletét jelzi, hogy a templomban minden családnak megvolt a maga törzshelye, amely nemzedékről nemzedékre szállt. A férfiak apáik, a nők anyáik helyére ültek abban a rendben, ahogy őseik 1788-ban a templom felavatásakor elhelyezkedtek. A férfiak törzshelyén úgyszólván minden családnak volt egy padhoz erősített, zárható ládikája, melyben az énekeskönyvet tartották" - jegyezte fel a szokásokról Kecskés László.
    

A vitrinekben számos régi Biblia és énekeskönyv is helyet kapott, valamint olyan füzetek, amelyekbe a fiatal gazdák másolták le a nekik tetsző vagy a népszerű verseket. Látható Kecskés Lajos 1843 és 1865 között saját kezűleg írt könyvecskéje, melybe Arany, Csokonai, Kölcsey, Petőfi és Vörösmarty különféle verseit és népdalokat gyűjtött egybe.

Lovas bandériumokkal vonultak ki
    
A szekeresgazdák egy tömbben laktak, egy közösségben végezték munkájukat, a vigalom órait is együtt töltötték. Külön vendéglőjükben rendezték meg a mulatságokat, amelyeken valamennyien részt vettek.
    

"Reggelig járták a híres "megyercsi utcait": így nevezték azt a verbunkosszerű dallamot, amelyet sehol másutt nem hallottunk. Véleményünk szerint eredeti komáromi dallam. Már csak egy-két öreg komáromi cigányprímás ismeri" - idézte fel Kecskés László a gazdák életét.
    

A szekeresgazdák különleges ünnepségeken lovas bandériummal vonultak ki. Vezetőjük a maguk választotta kapitány volt, tisztségviselőik a zászlótartó, az alabárdos és a két buzogányos. A kiállításon látható a bandérium 1924-ben készült zászlója, és több korabeli fénykép is megidézi az alakulatot, amely 1929. szeptember 15-én vonult fel utoljára a református templom új harangjának avatási ünnepségén.
    

Azok a kapcsok, amelyek a szekeresgazdákat évszázadokon keresztül összetartották, külső hatásokra egymás után pattantak szét. A gőzhajózás feleslegessé tette a hajóvontatást, a gépkocsik kiszorították a lóvontatású fuvarozást. Megszűnt az egyik legfőbb összetartó erő, az azonos foglalkozás. A feljegyzések szerint utoljára 1930 táján vontattak kővel megrakott dereglyét 14 pár lóval, idős szekeresgazdák irányításával.
    

A 20. század első negyedében Komáromban 112 szekeresgazda család élt, összesen 500 fővel. 1945 után Magyarországra került mintegy 50 család. Az első magyarországi letelepedési helyről sokan visszaköltöztek a határ közelébe, így ma mindkét Komáromban élnek szekeresgazda származású családok, de a korábban zárt közösség felbomlott és szétszóródott.