A Tádzs Mahal sziluettje ott díszeleg az indiai teásdobozokon, az utazási irodák és éttermek logóján, mindenütt, ahol az országról van szó. Ez az építészeti remek más m?alkotásokkal ellentétben nem az uralkodó saját hatalmasságát vagy a vallásos buzgalmat hivatott megmutatni, hanem egy férfinak a felesége iránt érzett mérhetetlen szerelmét. A Tádzs Mahal 1983-óta a világörökség része, és 2007-ben a világ hét új csodája közé választották. Évente több mint hárommillió turista keresi fel.

A Tádzs Mahal létezését egy megejt? szerelmi történetnek köszönhetjük: 1607-ben Sáhdzsahán trónörökös megismerkedett apja miniszterelnökének lányával, Arjumand Banu Begammal. Az okos és gyönyör? lány akkor mindössze 14 éves volt, s bár a trónörökös rögtön beleszeretett, az asztrológusok javaslatára csak ötévi jegyesség után, 1612. május 10-én vehette feleségül szerelmét. A fiatalasszony nevét a házasságkötés után Mumtáz Mahalra változtatta, ami hindiül annyit tesz: a palota fénye.

Mumtáz Mahal népszer? császárné lett, b?kez?ségér?l és bölcsességér?l a mai napig nagy tisztelettel szólnak az indiaiak. A császárnak ? volt a kedvenc felesége, tizennégy gyermeket ajándékozott neki, de az utolsó gyermek születése közben, 1631-ben meghalt. A legenda szerint Mumtáz még a menyegz?jükön arra kérte férjét, hogy ha meghal, több n?t már ne vegyen maga mellé, és olyan sírt építtessen neki, ami örök id?kre emlékezetessé teszi a nevét.

Kérése nem merült feledésbe: a vigasztalhatatlan Sáhdzsahán mogul, az Észak-India felett uralkodó muszlim dinasztia feje a tragédia után nyolc napig a lakosztályába zárkózott, amikor viszont újra a nyilvánosság elé állt, országos gyászt rendelt el, és minden id?k legszebb márványmauzóleumának megépítésére adott parancsot.

A síremlék Agrában épült fel, körülbelül 200 kilométerre Újdelhit?l. A fáma szerint az uralkodó még f?építészének a feleségét is megölette, hogy az kell?képp át tudja érezni a császár fájdalmát. A huszonkét évig tartó építkezésen húszezer munkás dolgozott, egyes feltételezések szerint Ahmad Lahorit tervei alapján, aki a legenda szerint szintén nem járt jól azzal, hogy rábízták a munkát: a m? elkészültével a császár megvakíttatta, hogy soha többé ne tudjon hasonló szépet építeni.

Más források Istad Usa és Isa Muhammad Effendi nevét említik, s?t vannak olyan elgondolások is, hogy a f? tervez? egy itáliai építész, bizonyos Geronimo Veroneo volt, mivel Veroneo sokáig élt Agrában, ráadásul az építmény valóban láttat itáliai vonásokat.

A Tádzs felé haladva délibábként t?nik fel a mesterséges teraszon álló, a park víztükrében megkett?z?d? márványpalota és az ?rként körülötte sorakozó négy 50 méteres, minaretszer? torony. Kupolái büszkén törnek a magasba, a legnagyobb, a sarokpavilonok kis tornyai közül kiemelked? központi hagymakupola 65 méter magas – az iszlám építészetben ez a n?iesség és a Paradicsom szimbóluma.

A Tádzs tervezésénél a szimbolizmus kulcsfontosságú szerepet töltött be: a kupola az eget, az épület alaprajza a földet jelképezi. A látvány összességében olyan hatást kelt, mintha az épület az ég és a föld között lebegne, a színe minden napszakban más és más, de mindig lélegzetelállító. A hajnali ködben kékes árnyalatban látszik, napközben fényesen ragyog, a naplemente vöröses szín?re festi, éjszaka pedig a hold fénye mellett szikrázóan világít.

Esztétikumának magyarázatát a tündökl? márvány mellett a tökéletes szimmetriájában és harmóniájában találjuk.
Sáhdzsahán sohasem felejtette el feleségét: a Tádzs Mahallal szemben, a Jamna folyó túlpartján szerette volna felépíttetni saját, fekete márványból készült síremlékét, amit egy, az összetartozást jelképez? híd kötött volna össze, de ez sohasem készült el. Fia, Aurangzeb 1658-ban átvette a hatalmat, és apját az agrai erd?ben tartatta fogva, akit halála után a felesége mellé temettek.