Gopnik a XIX. század végének Montrealjára vezeti vissza az erőszakot, arra a városra, ahonnan a jégkorong mint szervezett sport származik, és ahol különböző etnikai csoportok rivális klubokat alakítottak.
    

A szerző, aki Montrealban nőtt fel, a legkreatívabb sportnak tartja a hokit, de egyben "a leginkább nemzetségekhez kötődőnek is, amelyben a legjobban érvényesülnek a sértés és megtorlás brutális törzsi szabályai". A "miért van így?" kérdés kulcsát szerinte a Montreal zászlaját díszítő liliomban, rózsában, lóherében és bogáncsban - a Kanada lakosságának zömét alkotó négy nemzetiség jelképeiben - kell keresni, pontosabban az etnikai alapú "bandaháború" örökségében.
    
Etnikai vonatkozások
    
Az első szervezett jégkorongmeccseket 1875-ben téli sport után néző angol-kanadai rögbisek játszották. Körülbelül az első húsz évben a játékosok zöme a montreali angol és skót elitből került ki. A francia kanadaiak az 1890-es években csatlakoztak hozzájuk, miután a québeci katolikus egyház enyhített sportellenes álláspontján. A montreali írek, lévén angolul beszélő katolikusok, egyfajta köztes álláspontot képviseltek a protestáns angol és skót elit, valamint a katolikus francia többség között.
    

Mindnyájuknak megvoltak a saját hokiklubjaik, amelyek közül néhánynak a neve rá lett vésve a Stanley-kupára is. A Montreal zászlaján magukat bogánccsal képviseltető skótoké volt a Victorias, a rózsával jelzett angoloké a Montreal Amateur Athletic Association, a lóherét jelképnek használó íreké a Shamrocks, a liliomos franciáké pedig a National és a Montagnards. A Shamrocks gyakran szövetséget kötött a francia klubokkal az angolok és a skótok ellen, amikor azt kellett eldönteni, hogy kik kerülhetnek be a felsőbb ligákba.
    

A jégkorong keletkezésének etnikai vonatkozásaira először Michel Vigneault történész hívta fel a figyelmet 2001-ben, amikor a québeci Laval Egyetemen megvédte doktori címét. Gopnik az ő téziseiből kiindulva a korai hokit részben a fagyos utcákon űzött improvizációs játéknak, részben jégen játszott, a futball elemeit is tartalmazó, nagy sebességű brutális rögbinek nevezi. Bár feltevése megmagyarázza a korai jégkorong sok erőszakos incidensét, tény, hogy a kezdetek kezdetén valójában ritka volt a játékosok közti tényleges ökölharc. Mint Bill Fitsell, a Nemzetközi Jégkorongkutató

Társaság (Society for International Hockey Research) alapító elnöke megállapította, "az eredeti játékhoz nem tartozott hozzá az adok-kapok". Ő éveket töltött a XIX. századi újságbeszámolók tanulmányozásával: azokban gyakran esett szó erőszakos játékról, a bottal ütésről, vadságról és szidalmazásról, de egyértelmű közlés arról, hogy a játékosok összeverekedtek egymással, "ritkán fordul elő bennük".
    
Halálesetek a jégen
    
Időnként kirobbantak persze dulakodások, de az igazi veszélyt a bottal ütés jelentette. Az erőszak az 1900-as évek elején ért el olyan szintet, hogy az Ontariói Jégkorongszövetség elnöke a vagdalkozás és verekedés beszüntetésére szólított fel, mielőtt "halottkémet kell hívnunk a pályáinkra".
    

1905-ben Alcide Laurin a helyszínen életét vesztette, miután Allen Loney nevű ellenfele bottal és ököllel megütötte két Ottawa-környéki csapat mérkőzése közben. "Az incidensnek volt némi +franciák az angolok ellen+ színezete, olyasfajta, amilyenről Gopnik ír" - mondta Adam Proteau, a The Hockey News című újság szakírója, és a nemrég megjelent Megharcolni a jó harcot: Miért öli meg a jégkorongot a jégen dúló erőszak? című könyv szerzője a The New York Timesnak.
   

 A cornwalli Owen McCourt végzetes sérülést szenvedett, amikor Charles Masson az ütőjével fejbe vágta; az előbbi éppen Masson egyik csapattársával küzdött, amikor az eset történt.
    

Loneyt és Massont egyaránt nem szándékos emberöléssel vádolták, de a bíróság mindkettőjüket felmentette a vád alól.
    

A bottal ütéseknek a korai időkben tapasztalt gyakorisága alátámasztani látszik azt a sűrűn citált érvet, amely szerint a verekedés tulajdonképpen biztonsági szelepként szolgál, elejét veszi a súlyosabb összetűzéseknek. Fitsell ugyakkor azt mondja, hogy a haddelhaddokról szóló beszámolók csak az 1920-as években váltak rendszeressé. Azt is hozzáteszi, hogy az Országos Jégkorongszövetség szabálykönyvében csak 1915-ben, negyven évvel az első szervezett mérkőzés után jelent meg szabálysértésként a verekedés.
    
Túlságosan leegyszerűsítő
    
A bottal ütés fokozatosan aláhagyott, az 1970-es évek végére az esetek száma néhányra csökkent. Az utolsó ilyen incidens miatt 2000-ben emeltek vádat: Marty McSorleyt el is ítélték, mert ütőjével fejbe vágta Donald Brasheart. De miközben az ütőhasználat megritkult, az ököllel vívott csihi-puhik megszaporodtak.

Az 1960-61-es NHL-bajnokság még csak minden ötödik mérkőzésén volt dirr-durr, számuk azonban folyamatosan nőtt, míg az 1987-88-as bajnoki idényben már mérkőzésenként átlagosan 1,3 verekedés fordult elő. Később az incidensek gyakorisága apadni kezdett, és jelenleg az észak-amerikai bajnokságban átlagban tíz mérkőzésre nyolc ökölharc jut.

Michel Vigneault, aki jelenleg a montreali Québeci Egyetem előadója, érdekesnek tartja Gopnik elméletét a jégkorongban felbukkanó erőszakról, de úgy véli, hogy az túlságosan is leegyszerűsítő.
    

Szerinte az okot talán a lacrosse-ban, az amerikai indiánok játékában kellene keresni, amely az 1860-as években a legnépszerűbb, legtöbb nézőt vonzó játék volt. "A lacrosse-ban legendásan nagy verekedések voltak, és az akkori idők jégkorongozóinak a többsége egyben lacrosse-játékos is volt" - fedte fel.
    

A csetepaték elleni szigorúbb szabályokat már évtizedek óta sürgetik, nem sok eredménnyel.
   

 "A hokiban ugyanúgy nem lehet betiltani a verekedést, mint bármilyen más sportban - mondta nemrég Proteau. - Lehet azonban szigorúbban büntetni."