Prostitúció hivatalosan nem létezett Magyarországon a kommunizmus évtizedei alatt - akárcsak az alkoholizmus vagy drogozás sem -, mégis folyamatosan megjelent a rendőrségi jegyzőkönyvekben, sőt a Nők Lapja is rendszeresen beszámolt a "rossz útra tért" lányokról. Valentin napra időzítve az Emlékpont Szeressük egymást, gyerekek címmel középiskolásoknak rendez rendhagyó tanórát a prostitúció és a hatalom ellentmondásos viszonyáról.
    

Szabóné Sass Szilvia, a közgyűjtemény történésze előadásában a második világháború utáni magyarországi prostitúciótörténetet járja körbe. A kommunista hatalom figyelme a gazdaság és politika területén kívül kiterjedt az élet szinte minden oldalára, így a prostitúcióra is. A szocialista erkölcs ezt a jelenséget egyértelműen elítélte. Ideológiai alapon úgy magyarázta, hogy az a magántulajdon létével szorosan összefonódó jelenség. A kommunizmus az utóbbi megszüntetését tűzte ki célul, márpedig ha ez eltűnik, akkor az üzletszerű kéjelgés elveszíti fő alapkövét, és többé nem lesz rá szükség. A prostitúció magyarországi történetének fontos mérföldköve volt 1950. június 28., amikor az összes bordélyházat bezárták. Ettől kezdve ez az "iparág" ugyan hivatalosan megszűnt, de valójában továbbra is nyomon kísérte az egész korszakot.
    

A téma ismert kutatója, Tóth Eszter Zsófia történész-levéltáros arról ír, hogy a prostitúció döntően rendészeti és egészségügyi kérdésként jelent meg a korszak forrásaiban. A rendőrök a prostituáltakat züllöttnek és deviánsnak ábrázolják, akik azért váltak utcalánnyá, mert dolgozni nem akartak, de fényűzően, luxus körülmények között élni igen. Erre vezethető vissza az "örömlány" kifejezés, habár erre a korabeli szociográfiák mind rácáfolnak.
    

Akárcsak a szocialista tömb más országaiban, a prostitúció üzletszerű kéjelgésként bűncselekménynek számított. Leggyakrabban találkahelyeken - szállodákban, IBUSZ-szobákban -, taxikban, de a legzüllöttebbek nyilvános helyeken, például a Rákóczi-tér környékén is lebonyolították a nemi aktust - írja egy korabeli jelentés. Az üzletszerű kéjelgést alapesetben egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntették, és a tényállás csak 1993-ban került ki a büntetőtörvénykönyvből.